27. fejezet

Nem jött össze az öt komment, de az egyik kedves ismerősömnek hála - drága Lana - felteszem az új részt. Sietve dobtam össze, mert már írtam egyet, az viszont nem tetszett. A határ ismét öt megjegyzés, de ha most nem jön össze, akkor nem lesz új rész. Unalmas óráimban lecseréltem a szereplők képét, senki sem változott, egyedül csak Justin. Fejemben van egy új történet, ami szintén 1D-s lenne. Nem tudom, lesz-e belőle valami, ez majd még eldől. Itt mondom, hogy nem fogadok el több blogos cserét! Elfogadnák én szívesen, de így is már 25 van, ami nem kevés. Bocsánat! Az utóbbi időben elég nagy divat lett az ask.fm használata, így bátorkodtam én is regisztrálni. Kérdezzetek nyugodtan, válaszolok. Ja, és ne felejtsétek: öt megjegyzés! :)

Rajongók és a telefonhívás

Diana szemszöge

Az egész testemet átjárta a basszus. A szívem a zene ütemére dobogott. Kinéztem a közönségre, ahol rajongók tízezrei ugráltak és kiabáltak. Hihetetlen érzés fogott el. A koncert végére már magam is énekeltem a dalokat. Teljesen átjárt a zene. Több, mint két óra után elcsendesedett minden. Mivel ez volt a banda utolsó amerikai koncertje, természetesen elbúcsúztak, méghozzá a Momentsel. A háttérben úgy sírtunk, mint a kisgyerekek, de nem csak mi, hanem az egész aréna is. A színpad elsötétült, az öt srác lesétált. Mindannyiuk szeméből folytak a könnyek.

Szorosan bújtam Harry mellkasához, miközben a szíve dobogását hallgattam. Így álltunk legalább fél óráig, de nem akartuk elengedni egymást.

-  Foglaltam jegyet, holnap megyünk Holmes Chapelbe. – nyomott egy puszit a fejem tetejére.

-  Akkor ideje lenne pakolnom, nem? – néztem fel rá. A szemeit fürkésztem.

-   Igen, ideje. – megfogta a kezem.

Miután átöltözött, együtt távoztunk az arénából. Próbáltunk észrevétlenek lenni, a testőrök között, de nem sikerült. Mindketten biztosak voltunk benne, hogy holnapra velünk lesz tele az újságok hasábja.

Az egész estét pakolással töltöttem. Beszórtam mindent egy hatalmas bőröndbe. Reggel korán fent voltam. Reggeliztem és elmentem kávéért. Útközben pár újságosstandon megakadt a szemem, pontosabban a szalagcímeken; ’Randi a koncerten’, ’Hát nem édesek? Íme Harry Styles barátnője!’, ’Styles új fogása’.

Zavartalanul próbáltam végigsétálni a félig még sötétségben lévő utcán. Hiába gondolja azt az ember, hogy ilyenkor még a tinik többsége alszik, tele volt velük minden. Páran megállítottak. Órákig beszélgettem velük, képeket kértek. Megpillantottam egy sapkás fiút a távolban, aki próbált a közelembe jutni. Átvágtam az utca túloldalára és leszólítottam.

a rajongó képe

   -  Szia! – köszöntem neki mosolyogva.

   -   Szia! – válaszolt félénken. – Kérhetek egy képet?

Megkértem egy idős hölgyet, hogy fényképezzen le minket. Ezután beszélgetni kezdtünk.

   -   Hitted volna egy hete, hogy nem tudsz majd végigsétálni az utcán? – na, most megfogott.

  - Igazság szerint, nem. Elvégre nem vagyok híresség, csak Harry barátnője. Ez minden.

   - Egyszer találkoztam Louis barátnőjével, Eleanorral. Vele is ugyanezt csinálják. – igazította meg a sapkáját.

-  Azt hiszem, én ezt sosem fogom megérteni. – bambultam rá. – Ha nem gond, én most megyek. Így is késésben vagyok. – egy öleléssel elköszöntem tőle.

Visszagyalogoltam a hotelba. Nem volt senki a szobánkba. Bekopogtam a többiekhez is, végül aztán Zaynnél találtam meg őket.

-  Bocs srácok, de csak két kávét hoztam. – mutattam fel a kávéspoharakat.

- Na, add ide! – ugrott fel göndörke. Lehúzta a pohár tartalmát. – Mi most mennék, ha nem gond, délután indul a gép Holmes Chapelbe.

Kibaktatunk a szobából. Kettőre már a reptéren is voltunk. Sapkával a fejünkön libegtünk fel az első Angliába tartó repülőre. Mindketten elaludtunk a több órás utazás alatt, az én álmomat azonban megzavarta Styles telefonjának rezgése.

-  Harry, telefon! – piszkáltam a vállát. Kikapta a kezemből a készüléket, és azonnal fel is vette.