32. fejezet

Elnézést, hogy most hoztam csak a részt, de most sikerült gépközelbe jutnom. Örülök, hogy kíváncsivá tett titeket és érdekel a dolog. Nem tudom, mennyire emlékeztek még David-re, de aki az elejét olvasta a történetnek, az biztos tudja, ki Ő. Aki meg nem, annak ajánlom a 2.-3. fejezetet, onnan kiderült. Nos, akkor jó olvasást :D

Ünneprontó üzenet 

Nyugodt voltam, vagyis próbáltam az maradni. Nincsenek rossz emlékeim, sosem volt rossz életem, de egy évet rá pazaroltam és miatta minden felfordult körülöttem. Úgy éreztem, a vérem szélsebességgel száguld az ereimben. Úgy zsongott a fejem, mint akit kalapáccsal ütnek.

Próbáltam felállni és megtartani az egyensúlyom, de nem ment. Rossz volt rágondolni, és arra amit tett. Pedig én szerettem.

-  Hé, jól vagy? – kapott el Harry és ültetett le az ágyra.

-  Teljesen biztos vagy ebben? – néztem rá könnyes szemekkel.

-  Sajnos igen. Tudom, hogy arra gondolsz, mit tett veled – simogatta a vállamat -, de lehet, hogy azóta megváltozott.

-  Csak az a baj, hogy Ő sosem változik meg. – töröltem le a szememet. – Figyelmeztetnünk kell Ashleyt. – felpattantam.

-  Szerinted én már nem figyelmeztettem? – nyúlt Hazza a kezem után. – Hajthatatlan.

-  De mi van, ha vele is ezt teszi? – kezdtem megint sírni, miközben a csuklómra néztem.

-  Ash erős lány, és tud segítséget hívni, ha muszáj. Kérlek, bízz benne, oké?

-  Oké. – hozzábújtam. Nem tudom meddig állhattunk így, de már a többiek is hazaértek.

Nem volt kedvem megfürödni. Olvastam és gondolkoztam. Szeretek kibámulni az ablakon és gondolkozni. Bármin.

-  Holnap megyek Londonba házat nézni. Nem jössz el? – karolt át valaki hátulról.

-   Nem akarok zavarni.

-    Lou is jön. Na.. – kiskutyaszemeket meresztett.

-    Jólvan, elmegyek. – adtam meg magam.

-   Amúgy, Eleanor telefonált, hogy a héten Londonban lesz, és elmehetnétek egy csajos napra, ha benne vagy. Azt mondta, hívd fel.

-   Más nem akar még látni engem? – húztam fel a szemöldököm.

-  Ami azt illeti, szeretne még látni valaki téged. – kaján vigyor terült szét a göndör fiú arcán. Hirtelen nagyon nem esett le, hogy miről beszél. – Tudod, elkezdtünk valamit.. – súgott a fülembe – amit nem fejeztünk be. – húzta le a ruhám pántját.

Végül aztán, amit elkezdtünk, azt be is fejeztük. Szélsebességgel rohantak az órák a fejem fölött. Azon kaptam magam, hogy Harry Londonba készülődik és nekem is kéne. Nem volt sok kedvem felkelni. Összekészülődtem. Ismét egy hosszú autóút elé néztünk. Nem voltam oda a hosszú utakért. Sokszor volt hányingerem és unatkoztam is.

London mindig is az egyik álomvárosom volt. Vonzott a sok régi épület, a sok nevezetesség, a sok kedves ember.

- Lou! – futott Harry a számomra még ismeretlen nő felé. Tudtam, hogy Ő a fiúk stylistja, de sosem találkoztam még vele. Megölelték egymást, aztán én is bemutatkoztam és elindult a házkeresés.

Nem maradtunk észrevétlenek, sajnos. Ezt a gyereket mindenhol észreveszik. Viszont érdekes, hogy Hazza tök természetesen viselkedik a sok kamera előtt – ugyanúgy hülyéskedik, ugyanúgy nézegeti nyugodtan a házakat. Nekem ez még nagyon új és már most idegesít. Valahogy éreztem, hogy ezért még lecseszést fogunk kapni és tuti címlapra kerül majd a fotó.

A hírek gyorsabban terjedtek, mint hittem. Fél órával később a képek bejárták a világhálót, sorra kerültek fel a cikkek. Kaptunk üzenetet Paultól, a srácoktól. A menedzsment nem díjazta az ötletet, így a megérzésem bejött, és találkozót hívtak össze a fiúkkal jövő hétre.

Engem  Lea keresett, olyan szöveggel, hogy ’Jaj, de édik vagytok’. Natalie is írt, amit csodáltam, hisz eléggé összevesztünk múltkor, és azt hittem, szóba sem fog majd állni velem. De szerinte is cukik vagyunk.

Teljesen nyugodtan sétáltunk tovább London utcáin. Harrynek nagyon tetszett egy ház, így bementünk megnézni. Csak ámultam, mekkora. A telefon közben tízszer rezgett a zsebemben. Szép lassan kapcsoltam és elolvastam a beérkezett üzenetet, ami ismeretlen számról volt.

’Cuki a szépfiúd. Nem jössz inkább át hozzám, drága? A te Davided. ’