35. fejezet

Nem tudom, mi történt, de egyre többen olvastok, ennek én csak örülni tudok :) Most dobtam össze gyorsan a részt, de az ihlet megvolt és az elejét már megírtam, így nem volt nehéz dolgom. Kicsit hosszabb lett, és szomorú is, de remélem, attól még tetszeni fog. Nem akarlak lelombozni titeket, de hamarosan itt az iskola, és ezzel együtt a sok elfoglaltság, tanulás. A blog menni fog tovább, én úgy hetven részesre tervezem, de nem biztos, hogy nem lesz ennél több/kevesebb. Persze lehet, hogy ritkábban lesznek majd részek, de megpróbálom betartani ezt a két napos időt.

Nem bírom

’Nem szabadott volna így viselkednem, beszéljük meg.’ – olvastam a kijelzőn a Stylestől érkezett üzenetet. Nem akartam egyedül hagyni Eleanort, így nem mentem vissza a házba. Beszélgettünk még kicsit, főleg a bandát beszéltük ki, de nagyon. Lányok vagyunk, pletykásak, ez még belefér.

Ezután Harry háza felé vettem az utat. Beérve csak ledobtam a táskámat, fújtam egy nagyot és mosolyogtam, mert eszembe jutott, mit mondott El a srácokról. Mindig is szimpatikus volt, elég sok közös témánk is van, így minden jó. Tényleg igaz, hogy olyan, mint Louis lány megfelelője. Bár Louból néha egy is sok.

- Mégis hol a fenében voltál? – rontott ki Harry a nappalinak nevezett helyiségből. Nappali, de még csak egy nyomorult kanapé van benne és egy TV.

-  Eleanorral. Azt hittem, tudod. – a táskámhoz mentem és elővettem a telefonom, amely egy újabb üzenetet jelzett.

-  Szerinted ezt minek találták ki? – tépte ki a készüléket a kezemből.

-  Nem azért jöttem, hogy veszekedjünk. – kiabáltam. – Azt mondtad, megbeszéljük, erre megint agresszív vagy. Harold Edward Styles, mégis mi a franc bajod van? – utálta, ha így szólítják, egyszerre felment benne a pumpa, ha valaki a teljes nevén szólította.

-   A nagymamám rákos. – nyökögte, szinte már majdnem sírt.

-  Úristen.. – egy pillanatra nem tudtam, mit mondjak. -  Ezt.. ezt miért nem mondtad? – lassan közel mentem hozzá, Ő reakcióból a karjaimba vetette magát. – Ezért viselkedtél úgy?

-   Igen. – fúrta bele a fejét a vállamba és sírni kezdett.

Csak sírt és sírt, én pedig a hátát simogattam, órákig. Nem tudtam, miért viselkedik így. Azt sem tudtam, hogy a nagymamája beteg, hisz pár nappal ezelőtt még Holmes Chapelben voltunk, ahol egyik rokonuk sem volt letört és senki sem beszélt róla.

Hazza egész nap az ágyban feküdt, nyakig betakarózva és sírva. Nem tudom, szereti-e a csokit, de valószínűleg igen, és ilyenkor az a legjobb gyógyszer.

- Beszélnél apukádról? – egyik kezével a szemét törölgette a másikkal meg a csokit ette. Érzékeny pontot talált el apuval.

- Hát.. – méláztam el pár pillanatra – legyen. – sóhajtottam. – Apu amerikai volt és együtt járt középiskolába anyukámmal, New Yorkban. Anya 18 éves volt, amikor megszülettem, és ekkor költöztek apukámmal a nagymamámékhoz, Olaszországba. Úgy volt, hogy csak addig maradnak, amíg kicsit idősebb nem leszek és akkor visszamehetünk. Apa mindvégig anyuval volt, teljes mértékben támogatta. A negyedik szülinapomon elég sokáig dolgozott, mivel alkalmi munkákat vállalt, sosem tudta, meddig kell maradnia. Este tízig vártunk rá, de nem jött. Később kaptunk egy telefonhívást a rendőrségtől, és kiderült, hogy sietett haza, hogy velünk legyen, de egy részeg sofőr belehajtott. Az a legszörnyűbb ebben, hogy a sofőr nem halt meg, karcolásokkal megúszta, de apu két nap múlva a kórházban meghalt. És ezt végignéztük. – lassan fejeztem be a mondatomat és a meghalt szónál én is sírni kezdtem.

Sosem beszéltem még senkinek sem erről a tragédiáról, még anyával sem voltam hajlandó megbeszélni ezt. Persze, azóta van egy nevelőapukám, Bryan, akit imádok, de sosem pótolhatja azt a helyet, amit apa hátrahagyott. Harry örülhet, hogy él az igazi apja, akire mindig számíthat, és mindig keresheti, ha baj van.

Olyanok voltunk, mint két szappanopera szereplő. Csak sírtunk és sírtunk, és már mindkettőnknek hányingere volt a sok csokitól.

- Figyelj, mi lenne, ha abbahagynánk a sírást és elmennénk bulizni? – vetette fel az ötletet, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni. Két órával ezelőtt még mindketten letörtek voltunk, eszünkbe sem jutott volna ilyen, most meg bulizni akar menni. Bár, Harrytől mi mást várhattam volna.

- Bulizni?

-  Tudod, iszunk, elleszünk. – á, szóval le akar részegedni.

-  Erre nem ez a megoldás. Attól még, hogy leiszod magad, a problémáid nem oldódnak meg. – válaszoltam egyszerűen.

És ismét megütötte a fülemet az a rettenetesen idegesítő csipogó hang, amit a telefonom akkor ad ki, amikor üzenet érkezik. Nem várok tovább, megmutatom Harrynek az üzenetet. Én ezt már nem bírom.