57. fejezet

Sziasztok, drága, drága olvasóim! ismét résszel jelentkezem, bár holnap iskola, eldöntöttem, hogy még ma megírom és fel is teszem ezt a részt. Három kis fejezet van hátra, azokat picit hosszabbra tervezem, ez is hosszabb lett - ha nem is látszik. Plusz hozzá jön még az epilógus, így összesen még négy részt olvashattok majd. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy sokat gondolkoztam és rájöttem, érdemes lenne folytatni a 1D-s vonalat. Így létre is hoztam már egy blogot, ahol még semmi sincs, de a fejemben benne van az alapsztori meg úgy minden. És ne felejtsétek a One Love-ot, ami bár kevésbé népszerű én szeretem írni /az se izgat, ha saját magamnak írom/ és ennyi idő alatt már a szívemhez nőtt. Oké, oké, tudom, nem One Direction a témája, lehet, ezért is nem olyan népszerű. Ezt döntsétek el ti. Kellemes napot így előre is mindenkinek, gondolom a többség holnap megy iskolába - én is, sajnos, ráadásul vár rám egy földrajz témazáró. Szorítsatok! Love, Diana

Minek kellek én ide..?

Diana Jones

Szóval, ismét Louis lepcses szájának köszönhetem, hogy megtudtam, tegnap délután Harry és Cara ismét találkoztak. Hiába hitetgetem magam, hogy nem zavar. De igenis, zavar! Ameddig én itt vagyok, addig az a csontkollekció hozzá nem ér a Göndörkéhez! Igazából tanácstalan voltam és ebben az esetben a legrosszabb ember segítségét kértem: Leáét. Gondolhattam volna, hogy Ő egyszerre beverné a csaj képét, nem is tudom, mit gondoltam amikor hozzá fordultam.

A fejemben már az egész napot elterveztem – ami gyorsan el is telt. Nyolckor jöttem rá, hogy készülődnöm kéne, hisz hamarosan indulnak a fiúk, arról meg nem szeretnék lemaradni. Gyorsan összekaptam magam, reggeliztem. Mire már ránéztem az órára kilenc volt. Gyorsan fogtam egy taxit és diktáltam is a repülőtér címét.

Szinte futottam, hogy ne késsem le a fiúk búcsúzását. Először Niall tűnt fel a távolban, a kezében Luxxal. Aztán lassan feltűntek a többiek is; Zayn, Liam, Louis és Eleanor és Harry és Cara.

Relaxációs gyakorlatokat végeztem magamban, még szerencse, hogy nem vagyok egy könnyen felhergelhető típus, különben tuti nekimentem volna a csajnak. De most szépen odaballagok, ejtek egy mosolyt és kész.

Köszöntem a fiúknak, Styles-t direkt kihagytam. Meglepett, hogy Cara a nyakamba ugrott. Nem is ismerjük egymást!

-   Jaj, szia, annyi mindent hallottam rólad, gyönyörű vagy. – hadart, szinte levegőt sem vett. Á, szóval mesélt rólam. Jó ez tudni.

-  Hát, szia. – zavarban voltam, és legyőzöttnek éreztem magam. – Legyek őszinte? – kérdeztem tőle. Kezeit lepakoltam magamról. Nem volt szimpatikus, szerintem ezt jól ki is mutattam. Kérdésemre válaszolva Ő csak bólogatott. Jöjjön, aminek jönnie kell, visszafogottabb kiadásban. Így nem én leszek legalább a vesztes fél. – Én nem hallottam rólad még semmit. Ja de igen, bocs. Te fetrengtél Harryvel nyáron. Tudod, elmondta ám, bár kicsit későn, de a lényeg, hogy elmondta. Eleanor – a srácok többi része is gyülekezett körülöttünk, mindenki kíváncsian várta, mi fog történni. –, pedig volt olyan kedves, hogy megmutatott téged egy Burberry katalógusban. Louis - mutattam a fiú felé -, a kis őszinte pedig beszámolt róla, hogy ti ketten tegnap is találkoztatok.

- Az nem úgy volt..- kezdett volna heves magyarázkodásba a göndör fiú, akik elképedten nézte a kifakadásomat.

-  Kuss. – intettem le és fordultam ismét Cara felé. – Szóval, rohadtul zavar hogy ti egymáson csüngtök. Minek is kellek én ide? Nem vagyok modell, nem vagyok csontkollekció, ja és nem sűrű a szemöldököm. Már bocs. Felesleges vagyok én itt. – léptem ki a már körré alakult társaságból.

Zayn szájáról tisztán le lehetett olvasni, amint azt suttogja, hogy „szép volt”. Niall Oscar-díjként – ahogy Ő fogalmazott – átadta Baby Lux-ot. Késett a repülő, így volt időnk játszani. Szeretem a gyerekeket, de Lux az átlagnál is édesebb volt. Gügyögött, nevetett a kis szöszi haja össze-vissza állt. Garantált olvadás.

Legbelül tudtam, vagyis gondoltam, nem úszom meg a búcsúzkodást. És el is érkezett a pillanat, amikor bemondták, hogy a gép hamarosan indul. Fájt a szívem mindenkiért, hisz annyira a szívemhez nőtt ez az öt idióta. Liamnél tört el a mécses. Ő volt az, aki mindig segített, meghallgatott és a legjószívűbb ember a világon.

Cara-tól nem kaptam ölelést – bár ezek után mire számítottam? A csapat nagy része elindult a gép felé, míg Louis-t, El-t, engem és Styles-t itt hagytak búcsúzkodni.

-  Mire volt ez jó? – Harry nem sokkal volt magasabb nálam, viszont most megrémített. Magasabbnak tűnt, mint eddig a szemei pedig gyilkolni tudtak volna.

-   Az igazságot mondtam. – legyintettem egyet.

-  Utálsz, igaz? – a gyilkolós tekintetből aggodalmas lett. Ha a szem a lélek tükre, akkor neki elég jól mutatja a dolgokat.

-   Lehet. Ezek után csodálkozol? Miért is hittem, hogy te más vagy mint a többi fiú.. – vágtam egy csalódott arckifejezést és készültem ismét faképnél hagyni.

-   Most nem mész el. – rántotta vissza a csuklómat.

-    Lekésed a gépet.

-   Nem érdekel. Őszinte voltam, jobb lett volna, ha nem vagyok az. Túl jó vagy nekem. Nem tudok változni, de próbálkozni fogok. Csak próbálj megbocsátani.

-   Harry, lekéssük a gépet! – kiabált a távolból Lou, aki már elbúcsúzott Eleanortól. El mázlista, hisz Ő csak két hétig marad az unokatesójánál, én viszont örökre.

Nem volt időnk búcsúzkodni, ez tiszta volt. Búcsúajándékként kaptam egy csókot. Először nem akartam viszonozni, tolakodó és durva volt, de aztán ez átment lágyba. Megdermedve néztem, ahogy távozik, egészen addig, amíg el nem tűnt, Ő maga és az árnyéka is.

Érdekes érzés, ha az ember életéből hirtelen kilép az, aki eddig minden szálat mozgatott. Nélküle egyszerű, unalmas életet élek, érzelmek és boldogság nélkül. De mi van, ha nem jön vissza? Ha elfelejt? Ha talál jobbat? A jövő kérdései. Addig is reménykedem, hogy nem felejt el és annak ellenére, hogy nem tud változni – vagy inkább nem próbál –, valami csoda folytán motoszkáló gondolat maradok a fejében. A remény hal meg utoljára.