52. fejezet

Drága, kedves olvasók! Látom, sokakat foglalkoztat az, hogy vállalok-e fejléckészítést. Őszintén megmondom, ezen még nem gondolkoztam, de szívesen vállalnám. Aki szeretne fejlécet, az írjon az itsmediana1d@citromail.hu-ra (ki legyen rajta, milyen színű legyen, egyebek.) Ez huzamosabb ideig biztos nem fog menni, de aki kér, annak csinálok.

És akkor vissza az irományhoz: ihlet az volt rendesen, ugyanis a napokban szinte csak írtam és írtam. Kivéve ma, a holnapi kémia témazáró miatt. Nem baj az, legalább a rész elkészült. Úgyis hamar hétvége, túléljük :D

Van egy kis probléma

A fiúk az összes díjat megnyerték amire jelölve voltak, így a jó hangulat már garantált volt. Eleanor és Louis különvonultak, a többiek azon gondolkoztak, hova lehetne elmenni ünnepelni. A kedvem nem volt a legjobb, humorom sem sok volt egy bulihoz, azokból elég volt már egy időre.

      -  Muszáj nekünk is menni? – kérdeztem halkan Harryt. Sejtettem hogy Ő menni akar, nem is Ő lenne.

    -    Nem muszáj, ha te nem akarsz.

Végül is nem bulizni mentünk hanem a hotelbe. Az ablakban néztem a kivilágított várost. Gyönyörű volt. Pár perc bámulás után úgy döntöttem, ideje lefeküdni. Miután fordultam egyet tengelyem körül, csak annyit láttam, hogy Haz már levette a zakóját és az ágyban feküdt. Leültem az ágy szélére és onnan vártam, hogy történjen valami.

- Jövő héten kezdődik neked is a suli? – a suli szóra vágott egy unott pofát, de szerintem az iskoláról mindenkinek ez jut eszébe.

-  Igen. Előre félek, mi lesz. Tuti csesztetni fognak majd. – eddig nagyon szerettem iskolába járni, ezután félek. Sosem voltam a népszerű diák típus, most abszolút nem leszek az. Átlagos vagyok, nem értem, minek ezt felfújni.

-   Biztos nem, szeretni fog mindenki.

-   Ezt kétlem. Össze leszek zárva 30 Directionerrel. Szerintem megtépnek.

-  Butaság. Majd max. teszünk valamit az ügy érdekében. – feküdt továbbra is olyan lazán. Az ember azt hihetné, nem érdekli a téma, viszont az arcán látszott, hogy érdekli.

-   Ezt pont nem akarom. Átlagos akarok lenni. Csak Diana. Ennyi. – pontosan nem tudom, mit érzek. Nincs rossz kedvem, de jó se. Félek is meg nem is. Lehet, ezért babrálom folyton a ruhám alját? Elképzelhető.

-  Na gyere, te kis átlagos. – a ruhám babrálásából hirtelen szakítottak ki, meg is lepődtem rendesen. Totál olyan volt, mint pár napja, reggel.

- Ezt most ne. – szerintem nem értette mire gondolok, lehet én vagyok perverz, de abból, hogy megint magára húzott

-  Te azt hiszed, hogy én éjjel-nappal arra gondolok? – hoppá, mégis leesett neki.

-   Mondj egy olyan napot, amikor nem arra gondolsz. – megfogtam, tudom.

-   Karácsony. De csak az ajándékok miatt. Elvonják a figyelmem. – mosolygott kisfiúsan.

-  Bolond vagy. – szálltam le róla. – Hol találok alvóruhát? – kérdeztem, egy ’én nyertem’ pillantással fűszerezve.

Felvettem az egyik pólóját és egy rövidnadrágot (?) – kinek mi a rövid, nekem a térd alá érő nadrág nem az.  Én nyertem. Ezt nem is bizonyíthatta volna jobban az alvás. Ilyenkor kijár, nem?

Össze-vissza álmodtam mindent. És mindegyik hülyeség volt. Az egyikben egy bérgyilkos üldözött a másikban meg megkéseltek. Annyira beleéltem magam az álomba, hogy reggel még tiszta extázisban voltam, féltem és továbbra is úgy hittem, valaki meg akar ölni.

Zavartságomat Styles is észrevette, de lenyugtáztam azzal, hogy csak egy rossz álom volt. Egy a sok közül.

- Mi a mai program? – huppantam le Niall és Harry közé egy újsággal a kezemben. Összejövetelt tartottak, azaz Lou beszámolt az éjszakájáról (be kellett fognom a fülem, mondván ez férfias dolog). Nagyjából csak ennyi volt.

-  Péntek van. Szabadnap. – egy jóleső sóhaj hagyta el Niall száját.

Látszott, mekkora könnyebbülés ez. Nekem is az lett volna, ha nem kéne elmenni a suliba. Így is később kezdem az évet, annyival megtisztelem őket, hogy bemegyek. Ez a legkevesebb.

Körbejártunk a suliba. Órák voltak, nagyon nem tudtam senkivel sem beszélgetni. Jól haladt minden – a szünetjelző csengő megszólalásáig. Diákok százai söpörtek ki a termekből, amíg én ott álltam az igazgatónővel, aki pár másodperc múlva el is ment. Ismerkedjek meg a leendő osztálytársaimmal. Szuper.

-  Sziasztok! – az első benyomás mindig fontos, most is.

Szépen fogalmazva, le se szartak. Sok-sok utállak pillantással találkoztam. Még nem téptek meg, az jó.

- Szia! Alena vagyok. – végre egy kedves ember. – A testvérem Directioner, és mikor megtudta, hogy ide fogsz járni írt egy levelet. Lány, nem féltékeny. Elolvasnád? – természetes, hogy igen. Elvettem a levelet és olvasni kezdtem.

A pár perce még szégyenlős Alena nevű lány nagy mosolyra húzta a száját – és én is. Csupa szép dolgot olvastam, ami nagyon jól esett.

- Miss Jones, van egy kis problémánk odakint. – az igazgatónő betérésével mindenki jó gyerek arcot vágott, csak én nem értettem mi lehet. Mikor még jöttem, kint síri csönd volt, most kinézve az ablakon fotósok százai álltak a kis Los Angeles-i iskola előtt.