50. fejezet

Itt a hétvége és már nagyban gondolkozok egy új történeten. Ez valószínűleg november körül fog összejönni, mert most alig van időm, az utóbbi két napban nem is voltam gépközelben – többek közt ezért is nem raktam ki a díjakat. Ki fogom majd őket rakni, és nagyon szépen köszönöm azoknak, akiktől kaptam, de a szereplők képét is tervezem lecserélni, így majd egybe lesz felrakva. Nézzétek el, hogy kevesebbet vagyok, de az iskola engem is lefoglal, ráadásul mindjárt félév – ha úgy vesszük mindjárt – és jó jegyek kellenek mindenképpen. Ennek ellenére írogatok rendesen, csak nem mindig tudok feljönni, de a három napot azt próbálom majd tartani.

Mi következik este tíz után?..

Az első reggeli tettem az egy kiabálás volt, ugyanis elmúlott a fejfájásom és használhatóbb állapotban voltam. Lea sehol sem volt, gondoltam összefeküdt megint valakivel, szokása, főleg mostanában. Megittam a szokásos reggeli kávét, aztán kicsit összedobtam magam. Sminkelni sosem szoktam nagyon, ha nem megyek valahova, abszolút nem teszek. Felkaptam egy mackónadrágot és egy toppot és letelepedtem a tévé elé.

Tisztában voltam vele, hogy nem élhetem le az egész életemet a mexikói drámasorozatok előtt, egy tál csokival. Igazából fogalmam sincs, miért teszem ezt. Jobb lenne sportolni, kimozdulni, ehelyett én itt ülök és telenovellákon csámcsogom a csokit. A nap legizgalmasabb történése egy üzenet volt, Harrytől. Egyszer úgyis meg kell beszélnünk a dolgokat, miért ne olvashatnám el? A többit is elolvashattam volna, igazán.

„Te vagy az első, akivel beszélni akarok, ha felkelek, az utolsó, mielőtt elalszom, te vagy, akivel meg akarom osztani a jó híreket, és veled akarok szomorú lenni. Szeretlek.”

Bármennyire is próbáltam haragudni erre a hülyére, valahogy nem ment. Hiányzott minden baromsága, a nevetése, a göndör haja. Ez így tényleg nem mehet tovább.

Átöltöztem és nem érdekelt, hogy elég nyúzott a fejem, ennek ellenére elindultam. Eleanor üzente meg tegnap, hogy kettőkor lesz a VMA főpróbája, és mivel más esélyt nem láttam, hogy beszéljünk, maradt ez.

Körülnéztem a hatalmas arénában. Bejártam minden sort, elolvastam, ki hol ül. A banda elég jó helyet kapott, természetesen Eleanor és Danielle ülnek mögöttük. Kicsi gyomorgörcs fogott el. Belegondoltam, milyen lenne, ha én is itt lehetnék. Úgy érzem, kilógok a sorból, a rajongók utálnak és sehova sem mehetek anélkül, hogy a menedzsment bele ne szólna.

- And you’ve got that one thing! – a dal utolsó soraira kaptam fel a fejem. Tekintetem összetalálkozott Harryével, aki megdöbbenve nézett rám. Magam sem gondoltam hogy eljövök, nem hogy még Ő.

- Te hogy-hogy..? – a többiek elmentek pihenni, az utolsó próba előtt inni, még Harry odajött hozzám. A szék előtt álltam, amire a One Direction felirat volt rakva.

- Olvastam az üzenetet. Tényleg így gondolod? – szégyenlősen hátráltam pár lépést, de a székbe ütköztem.

-  Igen. Tudom, tőlem ez elég hihetetlen, de teljes mértékben igen. – olyan közel lépett, hogy csak pár centi választotta el az ajkainkat. Átszelte a kis távolságot, és egy olyan csókot adott, amilyet még soha. Minden benne volt ami kellett.

Végignéztem az utolsó próbát is. Minden tökéletes, biztos vagyok benne, hogy a srácok nyernek. A dal végén Lou felrángatott a színpadra és a kezembe nyomott egy mikrofont. Minden elhalkult, én már azon voltam, hogy lefutok onnan, de annyira féltem, hogy a földbe gyökereztem.

- Énekelj valamit. – a srácok leültek a kijelölt helyükre. Niall lazán feltette a lábát az egyik székre, Harry meg melléült.

- De mit? – továbbra is idegesen álltam a nagy színpadon. Egyik lábamról a másikra billegtem, minden tekintet rám szegeződött.

-   Demi Lovato egyik számát. – természetes, hogy Niall ezt kéri, nem is Ő lenne.

-  A Lightweight-et tudom.

Szerettem ezt a dalt. Kellemes volt, és a szövegét is imádtam, de elég bizonytalanul énekeltem. Demi azért nem egy kis név, akit csak úgy le lehet énekelni, hisz eszméletlen hangja van. Ahogy láttam, mindenkinek tetszett. Niall halkan énekelt velem, ez egy kicsi támaszt adott.

A dal után megölelgettek a többiek. Véget értek a főpróbák és egyre közelebb és közelebb kerültünk a díjátadóhoz.

A próba után Harry felajánlotta, hogy hazavisz, ne kelljen gyalogolnom. Egy darabig minden oké is volt, de nem ott álltunk meg, ahol kellett volna.

- Harry, nem itt lakom. – szóvá tettem az észrevételemet, miközben kifelé bámulgattam az ablakon. Fogalmam sincs, hol vagyunk.

-  Igen, de meg kell beszélnünk ezt a félrelépést. Csak ennyit kérek, oké? Aztán hazaviszlek.

-  Rendben.- egyeztem bele. Mielőtt bármit is mondhatott volna, csak ránéztem az órára. Este tíz volt.